Furcsa dolog ez, mert nekem eszembe se jutott egészen addig, amíg nem beszéltem édesanyámmal, hogy ma lenne édesapám születésnapja, de ahogy beszéltünk, akkor egyből beugrott, anélkül, hogy megmondta volna.
Sok éve már, hogy meghalt, még gimnazista voltam. Időről időre eszembe jut, de igazából már kissé homályba vész alakja, nem él olyan élénken bennem emléke, igazából egyik elhunyt családtagé sem, talán azért, mert nem vagyok az a típus, aki ilyen szinten a múltba révedő lenne. Tulajdonképpen valahogy az lett belém nevelve, hogy az élet megy tovább, mert mennie kell tovább, és habár a gyászra és a sajnálatra is megvan, és meg kell legyen az idő, attól még nem szabad ilyenkor bezárkózni teljesen. Annak idején nem maradhattam otthon, amikor elkezdődött a hét, egyből vissza kellett mennem a koliba, és járni suliba, és majd csak a temetésre mentem újra haza. Emlékszem, mire én visszaértem a koliba, már mindenki tudott mindent, ugyanis falumbéliek már elmeséltél a nevelőtanároknak. Megkérdezték miért jöttem vissza, hát főleg azért, mert édesanyám küldött, mint ahogy tesómat is küldte suliba, csak ő még otthon járt akkor, s azért küldött minket vissza, hogy emberek között legyünk, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy mi történt, hanem amennyire lehetséges az adott körülmények között, azért éljük a normális életünket. Valószínűleg annak köszönhetően, hogy én hétköznap egy teljesen más környezetben voltam (amit nem mindig szerettem, és talán pont ezért is tudta meglehetősen jól elterelni a gondolataimat), én vészeltem át a legjobban ezt az egészet, én lettem 3munk közül a legkevésbé magam alatt, persze az is igaz, hogy egyébként is én vagyok a legvidámabb a családban.
Ez egy elég személyes bejegyzés lett, lehet majd később kiveszem, nem tudom, de most mindenesetre úgy gondoltam leírom.
