Pénteken összetalálkoztam véletlenül az egyik volt osztálytársammal, még általánosból, aztán most megint láttam. Pénteken nem egyedül volt, de igazából akkor azon kívül, hogy láttam, hogy ő is felismert semmi más reakció nem volt, még arra se volt lehetőség, hogy köszönjünk egymásnak, vagyis kicsit úgy éreztem, hogy ő nem ad rá esélyt sem. Ma már köszöntünk is egymásnak, lehet ez leginkább azért volt, mert a szüleivel volt, akik szintén ismernek, és én köszöntem nekik, így kénytelen volt azt viszonozni. Most egy vonaton utazunk, de nem együtt. Anno így visszagondolva talán vele jöttem ki a legjobban, vagy ha ez így nem is teljesen igaz, de az biztosan, hogy ő volt a legbarátságosabb hozzám. 

Annak idején az volt a szokás nálunk, hogy kis bélyegképeket adunk egymásnak 8. végén emlékül. Én azt gondoltam elég jól kijövök az osztálytársaimmal, de ekkor nemkicsit esett rosszul,  hogy az iskolába amikor osztogatták a képeket egymásnak, akkor én gyakorlatilag senkitől sem kaptam, ezért habár én rendeltem annyit, hogy mindenkinek jusson, de senkinek sem adtam. Persze lehet, hogy csak azért nem kaptam, mert nem mentem oda a többiekhez, hogy akkor ugye cserélünk képet, amikor a megrendelésekről volt szó, és ezért nem rendeltek, és ezért nem kaptam. Csakhogy én úgy gondoltam, hogy nem azért kell képet adni nekem, mert kérem, hanem azért adjanak, mert tényleg szeretnének. Lehet azért is mögötte, hogy én nem törzsgyökeres helyi voltam. Igazából nem tudom mi lehet az oka, és elég nagy a valószínűsége, hogy nem is fogom már soha megtudni. 

Az eredeti történethez az is hozzá tartozik, hogy már az iskola vége után, egyszer nyáron eljött hozzánk, és ő az egyetlen aki végülis mégis adott nekem egy képet., igaz csak ekkor, kvázi titokban. Utána évekig alig találkoztunk nem is nagyon tudtunk egymásról semmit, ugyanis más iskolákban tanultunk, más városokban. Aztán később kiderült, hogy ugyanazon az egyetemen diplomáztunk, csak ő akkorra már végzet, mire én odakerültem, mert én oda csak kiegészítő, új nevén mester szakra jártam. 

Szóval most nem nagyon tudom, hogy hogy viszonyulunk egymáshoz, nem tudom, hogy ő szeretne egyáltalán tudni rólam, vagy nem, csak azt tudom, hogy én szívesen beszélgetnék vele. Viszont úgy érzem, amit lehet csak én beszélek be magamnak, hogy ő nem igazán akar kapcsolatba kerülni velem. 

Van valakinek valami jó tanácsa, vagy valami tanulságos története? Megköszönném, ha megosztaná velem.