Végre elérkezett az a nap, amikor egy adag bútort költöztethetek, cipelhetek. Már reggel kissé ideges voltam, hogy hogy fog ez a nap kinézni, de miután időben beértem a helyszínre, és felmentem a lakásba, ahonnan le kellett hozni a bútorokat. Ekkor még minden szépnek látszott, igaz még mindig nem lehetett igazából tudni, hogy melyik bútor hova megy és hogy kerül le, de nem aggódtam, mert mondták, hogy ékeznek majd a költöztetők. Itt jegyzem meg, hogy az én elképzeléseim szerint a költöztetők egy nagyobb teherautóval érkeznek, és ha már többesszámban emlegetik őket, akkor nyilván legalább ketten vannak. És mivel már költöztem életemben, így ez nem holmi filmekből ellesett dolog, hanem tapasztalattal is megerősítem. Aztán, hogy haladjunk egy adag kis apró cseprő dolgot bepakoltunk a liftbe, mellyel lement és lent én pakoltam ki. Amikor nyílik az ajtó ott áll két ember, egy idős és egy középkorú, és egyből kérdezi, hogy xy-nak segítek, mondom igen, gondoltam, hogy biztos ők is jöttek segíteni, mit sem sejtve ekkor még arról, hogy ők a költöztetők, akikből az egyik az aki cipelni is tud, a másik nem. Azért ne szaladjunk ennyire előre, én lelkesen pakolom tovább a cuccot, és várom, hogy egyszer majd csak megérkeznek a költöztetők is. Hát eltelt még vagy 20 perc mire rájöttem, hogy már megérkeztek a költöztetőknek nevezett emberek. Az idősebbik, nyilván korából adódó nagy tapasztalata miatt mindent jobban tudott, mint bárki más, és egyből elkezdte irányítani, hogy mit mivel és kivel vigyünk le, ránézésre megállapította, hogy az egyik bútort egyedül, a másikat meg ketten le tudjuk vinni, volt amikor néztem, hogy ezt most komolyan úgy gondolja, hogy ketten le tudjuk vinni? Igaz a legtöbb bútort szerencsére simán le lehetett vinni a lifttel, természetesen csak a nagy és nehezeket nem... Egyszer nagy naivan megkérdeztem, hogy messze áll a kocsi, amibe majd be kell pakolni, jött a válasz á nem, egyből itt az ajtónál. Kinéztem, de én csak egy kis kocsit láttam, ami szerintem egy normál személygépkocsi, hát mondom biztos nem látszik, mert a másik irányban áll. Aztán valamivel később elkezdtek valami utánfutót is emlegetni, na ekkor kezdtem gyanakodni, hogy a teherautó sem teherautó, hanem valami más, mint kiderült kicsit később két személykocsi, az egyik egy családi autó, amiből ki voltak véve a hátsó ülések és egy teherszállítóvá alakított kiskocsi, aminek utánfutója is volt. Már éppen az utolsó darabokkal a liftben tartottunk lefelé, amikor a lift fémes csikorgás után megállt a földszint felett olyan 1.5 méterrel, és onnan aztán se le se fel. Tiszta szerencse, hogy azért nem vagyok annyira klausztrofóbiás, így csak egy kicsit kezdett zavarni. Természetesen egyből megállapította ügyeletes okosunk, hogy nyilván azért akadtunk el, mert a bútorok nyomják az ajtót, mert miután kifeszítették, akkor kiseset egy darab, igaz, hogy az a másik tetejéről esett le, és nem az ajtó mellől, de ez nem számít. Aztán visszazárták, hogy próbáljunk meg felmenni vele egy szintet, hátha így már meg. Tényleg ment is, igaz mint a tetű, aztán kiderült, hogy amit fent simán betettünk a liftbe, azt itt valahogy nem sikerült kivenni, így jobban szét kellett szedni, amihez viszont már szerszámok kellettek. Na nagy nehezen kiműtöttük a dolgokat, amit a gondnok családja is végigbambult, akik a szemünkre is vetették, hogy éppen ebédeltek. Erre mint mondjak, nyilván direkt akadtam el a lifttel pont akkor amikor ők ebédeltek, mert én nyilván nem vagyok még éhes délben... Aztán a kocsiknál állva eltelt vagy 15 perc, mire sikerült kitalálni, hogy mit hogy pakoljunk, ezzel csak az volt a gond, hogy többen is egyszerre beszéltek és egymásnak ellentmondó információk hangoztak el, így többször is rám szóltak, hogy mit csinálok, meg miért nem vagyok ott vagy amott. Szóval újra gyereknek éreztem magam, akit jobbra-balra pattogtathatnak. Én alapvetően higgadt vagyok, de amikor előállt okosunk azzal, hogy mi hibánk, hogy beszorultunk a liftbe, na akkor már felemeltem a hangom, és szerintem finoman kikértem magamnak. Habár természetesen ettől még a mi hibánk maradt, mert miért szálltunk be vele a liftbe egyáltalán. A kocsi pakolásnál már nem vettem magamra a szövegelést, de annak annyira nem örültem, hogy nekem kell idős barátunk mellett utaznom. Közben én már teljesen kifáradtam, így egyre kevésbé voltam hatékony segítség. Most látszik, hogy nem edzek, talán kellene. Aztán a felpakolás már sokkal gyorsabban ment, de persze azért itt is kaptunk egy két epés megjegyzést, hogy mit csináltunk, talán leültünk kávézni a kocsinál, vagy mi tartott olyan sokáig, meg hogy hogy engedhetem, hogy más is segítsen nekem, ja és a szomszédnéni is kinézet, hogy megkérdezze éppen költözöm-e.

Szóval összefoglalva nagyon örülök a bútoroknak, de azért sokkal jobb lett volna, ha több tényleges segítség is akad. Az meg a jövő titka, hogy holnapra mennyire lesz izomlázam.

Ui: remélem értelmesre sikerült a bejegyzés, mert nincs türelmem újraolvasni most.