Nem tudom, ki mennyire figyelte már meg, hogy milyen oktatási módszer van kishazánkban, de így felnőttként már, amikor már önkéntesen járok tanulni, akkor már nem arra vágyom, hogy folyton azt hangsúlyozzák ki, hogy milyen hülye vagyok, és mit nem tudok még. Például legutóbb németen egy egész bekezdésnyi szöveget sikerült szinte hibátlanul és egyből lefordítanom, erre csoporttársaim csupa jóakaratból kihangsúlyozták azt az egy mondatot, aminek a jelentése nem jutott eszembe, a tanárunk meg arra hívta fel a figyelmem, és figyelmünket, hogy ó még mennyi kifejezés van ezeken kívül, amit nem tudunk, ahelyett, hogy egy fél mondattal odavetette volna, hogy ez jó volt, ügyes vagy. Ez sokkal többet jelentett volna, és nagyobb kedvet csinál a tanuláshoz, amihez hát hogy is fogalmazzak, most leginkább semmi kedvem sincs. Nem tudom miért van ez a hozzáállás, miért kell mindig pesszimistának, és önbizalom-rombolónak lenni. Persze lehet, hogy nem mindenki érzi így a csoportban, mert nem vagyunk egy szinten, és az "éltanulókhoz" másként viszonyul tanárunk.

Van a Jóbarátokban egy olyan rész, amikor Mónika, Phoebe és Rachel beiratkozik egy esti iskolába, pontosabban Phoebe először Rachellel, aztán Mónikával jár a suliba, és Mónika kissé stréber...

Szóval összefoglalva: a diákot inkább biztatni kéne, és megerősíteni tudásába fektetett hitét, és nem a hiányosságaira felhívni a figyelmet, szerintem legalábbis inkább így kellene.

Érdekes, hogy amíg tényleg iskolába jártam, addig nem volt ilyen tapasztalatom, ott sohasem a hiányosságokra volt kihegyezve a dolog. És ez a tapasztalat igazából  nem is hiányzott.