Vannak emberek, mint én is, akik örök optimisták, legalábbis alapvetően optimisták. Persze az olyan embereknek is vannak rosszabb időszakai, mint amilyen én vagyok. Mostanában rosszabb korszakomat élem éppen, de még így sem vagyok hajlandó elhinni azt, hogy a világ amiben élek mind közül a legrosszabb, és egyre rosszabb és rosszabb lesz az idő előrehaladtával. Nem! Én úgy gondolom, hogy a világ jó, tele van szépséggel, jósággal és megvan benne a harmónia is, csak egy kicsit oda kell rá figyelni, észre kell venni. Persze tudom jól, hogy nem mindig könnyű, de hiszem, hogy a világot én magam is jobbá tudom tenni, már azáltal is, hogy vidám vagyok, hogy mosolygok, hogy kedves vagyok másokhoz. Picit most ezt nekem is újra kell tanulni, mert megfeledkeztem az optimizmusomról.
Nem mondom, hogy eddigi életem szörnyen nehéz lett volna, mert van akinek sokkal nehezebb élete van, de az enyém sem volt csupa móka és kacagás, azonban én is és a családom is meg tudta őrizni humorát és vidáman fogjuk fel az életet annak minden egyes buktatójával együtt, amelyek azért akadtak szép számban.
Mikor elindultam életem útján akkor én voltam a családban mindkét nagyszülők első unokája, aztán jött tesóm is, majd a nagyszülőkkel karöltve a család úgy döntött, hogy nekivág az ismeretlennek és új helyre vándorlunk csak azért, hogy nekünk majd ha felnövünk könnyebb legyen boldogulni. Aztán amikor már kezdtünk egyenesbe kerülni, kiépíteni újra mindent olyannak, hogy az jó legyen, el kezdett fogyni körülöttem a család, rövid idő alatt, néhány év leforgása alatt hárman maradtunk, édesanyám és mi ketten tesómmal, akik még mindketten gyerekek voltunk. Olyan rövid idő alatt olyan sok családtagot vesztettünk, hogy már pusztán emiatt bárki megértette volna, ha keserű, és mindig szomorú családdá válunk, de nem így lett, ugyanis ennek ellenére egy örökké mosolygós, még a saját nyomorán is jóízűen nevetni tudó család maradtunk.
Mindig úgy véltem, hogy azért kell tanulnom, hogy jobban tudjak boldogulni az életben, hogy eljuthassak arra a szintre, amikor meg tudom adni azt a sokat, amit kaptam otthonról, amikor támasza lehetek és jobb életet biztosíthatok édesanyámnak, aki kitartóan segített engem, amíg elvégeztem a középiskolát, majd a technikumot, a főiskolát, és az egyetemet (habár ahhoz még kell egy nyelvvizsga, hogy teljes legyen a siker), illetve lehetővé tette, megengedte, sőt biztatott, hogy tanuljak külföldön is.
Amit most ezek után fájlalok, és ami roppantul zavar az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy annak ellenére, hogy megküzdöttünk azért, hogy eljussunk idáig, hogy egy jobb színvonalat tudjunk biztosítani életünk folyásának, most valahogy azt látom, hogy ez a hely nem az ígéretek földje, nem az ahol meg lehet pihenni, ahol azt lehet mondani, hogy megérte az eddigi befektetés és elértem egy olyan szintet ahol már jó, nem még nem értem el azt a szintet, sőt úgy érzem, hogy visszaestünk, és esünk oda, ahol jó pár évvel ezelőtt tartottunk, akkor amikor hárman maradtunk.
Na ez az ami miatt úgy vélem, hogy ezeken a dolgokon változtatni kell, és kezdek meggyőződni arról, hogy minta hogy eddig sem, ezután sem fog a sült galamb a számba repülni, nekem is tenni kell. Így aztán neki kell lássak kidolgozni egy stratégiát, amit aztán elkezdek megvalósítani annak érdekében, hogy ebből a lyukból ki tudjak, ki tudjunk mászni.
