Az utóbbi napokban elgondolkodtam azon, hogy mit is várok a blogtól, miért írom, miért olvasom és egyáltalán miért is fogtam bele.

Túl nagy igazságokra nem jöttem rá, de úgy gondolom, hogy amikor elkezdtem, akkor annak az az egy oka volt, hogy annyi minden és annyira jelentősen és gyorsan változott körülöttem, hogy kellett valami fix. Ugyanakkor az is közrejátszott, hogy addig én egyfolytában sok emberrel voltam körülvéve, egyedül szinte soha nem voltam, ehhez képest a mostani helyzet egészen más, akkor már körvonalazódott, hogy innentől kezdve sokat leszek egyedül, és talán, ha olvasok blogot, látom mi történik másokkal, esetleg még társaságom is akad, akkor nem leszek annyit egyedül.

Furcsa dolog mert az ember mindig arra vágyik, amije éppen nincs, amíg folyton volt körülöttem valaki, lévén koliba laktam és voltak szobatársaim, addig az egyedüllét hiányzott, hogy néha kicsit magammal tudjak foglalkozni, hogy a párom eljöhessen hozzám és kettesben lehessünk, aztán amikor egyedül lettem, akkor meg az kezdett el zavarni, hogy nincs kihez szólnom, mindig ugyanazokat az embereket látom, és unalmasan telnek a napjaim, amikor éppen nincs mellettem a párom.

Igazából tényleg jól elvagyok azzal, hogy olvasom mások írását, és ezáltal kicsit megismerem és megkedvelem őket, vagyis azon énjüket, akik ők a virtuális térben, a blogszférában, viszont arra rá kellett jönnöm, hogy ez az egész nem teljesen az aminek én elsőre gondoltam. Jó olvasni mások mindennapjairól, gondolatairól, de ettől én még nem lettem kevésbé magányos, jobban sem, ez igaz. Habár lehet nem ez a jó szó, hogy magányos, mert az végülis nem vagyok, inkább azt mondanám nem lettem kevesebbet egyedül. Egyébként túl sokat olvasni egy valakitől nem jó, mert akkor annyira belemerülök, akár egy jó könyvbe, hogy rossz amikor a végére érek a bejegyzéseinek, és már nem kapok akkora dózist, mint korábban. Egyik másik bejegyzés meg kifejezetten kijózanító, és kénytelen kelletlen rá kell ébrednem arra, hogy mint általában mindennel kapcsolatban a blogos dolgokkal kapcsolatban is túlságosan rózsaszínben látom a világot, mint egy tündérmesét, ami örökké tart, de  ez nem így van, mint ahogy a könyvnek is egyszer vége lesz, így a blognak is egyszer a végére érek, persze itt jobb esetben azért van folytatás, azt is tudom, hogy sokszor naivan állok a dolgokhoz.