Ezt a verset egy levélben kaptam, és olyan szépnek és szomorúnak és meghatónak éreztem, annyira megfogott, hogy úgy gondoltam leírom ide. A szerzője ismeretlen. Gondolom az efféle bejegyzésekért tűnök lánynak.

Szóval íme a költemény:

Egyedül ültem le olvasni a parkban,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.

A csalódottságra volt elég jó okom.

Megbántott a világ ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom

Elém állt egy kisfiú izgatott volt nagyon.

Kipirult s kifulladt a játék hevében:

Felhevülten így szólt:

"Néni, ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,

Lankadt szirmai tán nem látták a napot?

Halott virágával küldtem volna tova,

Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.

Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,

Virágot szaglászta, s mondta kisvártatva:

"Az illata csodás, s bizony szép is nagyon

Itt szedtem magának, tiszta szívvel adom."

Haldokló virág volt, mit átadott,

Ragyogó színe rég megkopott.

Tudtam azonban, el kell fogadnom,

A fiú különben tán sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,

De ő csak tartotta fel a levegőbe.

Eddig nem tűnt fel, ekkor vettem észre,

A fiúcska nem lát, mert, hogy vak szegényke.

Hangom megremegett, szememben könny égett,

Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.

"Szívesen" mondta s vidáman elfutott.

Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomot hagyott.

Eltűnődtem rajta, vajon, mint láthatta,

Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.

Honnan vette észre borús keservemet?

Talán a szívével lát jól ez a gyerek?

A vak gyermek szemével végre megértettem,

a világgal nincs baj, itt a hiba bennem.

Nem láttam meg eddig milyen szép az élet,

Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem.

Gyönyörű rózsának illatát éreztem.

Közben a fiúcska új gazzal kezében

egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.