Furcsa dolog belegondolni abba, hogy milyen érzés lehet az, amikor megtudod, hogy a gyerekedet felveszik a középiskolába/egyetemre/munkába, és elkerül otthonról, már csak hétvégente fogsz vele találkozni, furcsa, mert amikor te vagy a gyerek, akkor is átéled ezt, de akkor téged jobban leköt a változással járó izgalom, mint az, hogy az otthon maradókra gondolj, hogy vajon ők hogy élik mindezt meg. Akkor te örülsz, és csak azzal foglalkozol, még akkor is, ha izgulsz, hogy vajon milyen lesz, de alapvetően mégis boldog vagy. Amikor mindezt a másik oldalról éled át kicsit más a helyzet, mert te nem kerülsz új környezetbe, te otthon maradsz, és sokkal jobban hiányzik majd a gyermek, mint te neki, mert amíg ő el van foglalva sok új élménnyel, dologgal, addig a te életedben ezen kívül más változás nem volt, és bármerre nézel, mindenütt ott vannak a nyomai, érzed a hiányát, és nincs rengeteg új inger, ami ellensúlyozná ezt a hiányt. Mégis, amikor közli gyermeked veled a jó hírt, akkor együtt örülsz vele, hiszen látod, hogy boldog, hogy eléri amit szeretett volna, ugyanakkor szomorú is vagy belül, hiszen tudod, hogy így távolabb kerül tőled, már nem a te kicsikéd lesz, már megnőtt, már szinte önálló, már a nagybetűs életbe lépett. Örülsz, és támogatod, és erős vagy, nem mutatod ki, hogy ez téged mennyire zavar, mennyire nem akarod elengedni, hiszen tudod, hogy el kell őt engedni, mert ez az élet rendje. Persze ettől még ő visszatér, de mégis más lesz már minden, mint eddig volt, de ez az élet rendje.

És egy kis magyarázat ahhoz, hogy ezt most mire fel írtam, az imént néztem a Szívek szállodája utolsó részét, az abban lévő péntek esti vacsorajelenet volt az ihlető, ahol az öröm és a bánat különös elegyét lehetett látni.