Elkezdtem nézni egy dokumentumfilmet amely román tornászlánykákról szólt. Először nem is értettem, hogy mi köze van az egésznek a címhez, és nem is tudom megmagyarázni, hogy mi az, ami megfogott, ami hozzáláncolt, de az biztos, hogy végignéztem.

Több dolog is van, ami együttesen azt eredményezte, hogy végignéztem az egészet, az egyik talán az, hogy bármi, aminek köze van Romániához felkelti az érdeklődésem, a másik pedig az, hogy nem tudtam eldönteni első ránézésre, hogy sajnáljam, vagy csodáljam azokat a kisgyerekeket. Nem tudtam, hogy a film arról szól-e majd, hogy milyen brutálisan és gonoszan bánnak az edzők a gyerekekkel, vagy arról, hogy mennyire erősen akarnak, és küzdenek azok a csöppségek azért, hogy egyáltalán esélyük legyen kijutni az olimpiára, ahová annyira vágynak. Aztán a történetet nézve rájöttem, hogy egyáltalán nem bánnak gonoszan a gyerekekkel, szigorúak, de nem gonoszak, nem esnek túlzásokba, és nem kiabálnak jobban velük, mint bármely tesiórán a nagy tornateremben a tanárok, hogy mindenki jól hallja mikor mit kell csinálni. Azonban azzal tisztában kell lenni, hogy tornászként kijutni az olimpiára Romániában nem könnyű, hiszen nagyon erős a mezőny, és magas a színvonal.

Gondolkodtam azon is, miközben néztem, hogy vajon itt most a gyerekek vagy a szülők akarják e jobban ezt az egészet, de én úgy láttam, hogy inkább a gyerekek vágynak rá, semmint a szülők, a gyerekek egyetlen és mindent túlragyogó álma az, hogy díjnyertes és ismert tornászok legyenek, s a szülők sokszor még erőn felül is azon vannak, hogy ez az álom megvalósulhasson.

Roppant becsülendő az a kitartás, erő, eltökéltség, és hit, amivel ezek a kis gyerekek rendelkeznek. Lehet, hogy még alig múltak 10 évesek, és talán még a derekamig sem érnek, de akkor is csak felnézni lehet rájuk szerintem.