A világ, ahogy én látom

A héten látogatóban volt nálam édesanyám, és ami azt illeti jó érzés volt, hogy amikor hazajövök nem az üres lakás fogad, és van kihez szólni, eleve jó érzés, hogy egy családtag, akivel jóban vagyok, van a közelemben. Ennek ellenére volt egy olyan érzés is bennem, hogy azért a végtelenségig nem volna jó egy lakásban lakni, melyben igen erősen közrejátszott az, hogy ő nem tudja mi a szitu, nem ismeri a barátom, ami bennem úgy csapódik le, hogy vagy vele töltöm az időt, vagy a pasimmal, a kettő együtt nem jön össze, legalábbis még nem.

Ugyanakkor, amikor már tudtam, hogy megy el, akkor már nem aludtam jól, már rossz érzés volt, hogy újra egyedül leszek a lakásban, és megint inkább csak lakás lesz, mintsem otthon, még akkor is, ha szeretek itt lenni, ilyenkor ez mindig rossz érzés, rossz érzés visszacsöppenni a magányba.

Tudjátok van az a kísérlet, amikor a kólába beletesznek egy cukorkát, ami elkezd pezsegni, és az egész mondhatni felrobban.

Na ilyen volt a mai napom, az a mentolos cukorka belepottyant az álló vízbe, és beindult a láncreakció.

Ma az egyik nagy bevásárlóközpontnál próbáltunk tájékozódni arról, hogy mikor megy a következő busz hozzánk, azonban ennek az információnak a beszerzése kisebb gondba ütközött, ugyanis az épületen belül az arra járó 7 járatból csak egynek a menetrendje volt kint, ami másfél óra múlva indult. A megállóban megtalálható volt az összes többié, kivéve a benti és az az egy, amely alternatívát jelentett volna a bentire, így kénytelen kelletlen várnunk kellett, pedig a megállóban várakozókat mind megkérdeztük, hogy nem tudják véletlenül mikor jön az az ominózus busz, de senki nem tudta, még a másik busz vezetője sem.

Szóval röviden tömören valaki pont azt a buszmenetrendet tépte le és vitte el magával emlékbe, amelyből kiderült volna, hogy mikor jön a buszunk.

Zavar, hogy a saját kollegáim rossz véleménnyel vannak a melegekről, nem tudják elfogadni őket, legalábbis ez jön le, nem tudom mit gondolnának rólam, ha tudnák.

Amikor ilyenekről beszélnek mostanában inkább már csak hallgatok, mert amikor próbáltam valamit győzködni rajtuk, akkor teljesen hatástalan volt. Majd valószínű újból közbe fogok szólni, ha ilyenekről beszélnek, de most nem érzem azt, hogy szeretnék konfrontálódni.

Olvasom itt is ott is, hogy milyen megbízhatatlan a freeblog, meg hogy mekkorát csalódott benne, meg satöbbi, és hogy akkor ő most jól itthagyja, elmegy másik szolgáltatóhoz, meg már nem is trendi itt írni a blogot.

Erre bennem az fogalmazódott meg, hogy ha már úgyis annyi nem trendi dolgot csinálok, akkor eggyel több vagy kevesebb már mit számít. Lehet amúgy nem vagyok annyira függő, mint azt elsőre gondolnám magamról, ha nem érzem azt, hogy ez a leállás adatvesztéssel mekkora egy borzadály esemény volt, de lehet csak azért nem érzem ezt akkora nagy valaminek, mert általában nem olvasom vissza saját magam, lusta vagyok én ahhoz, és emellett rinya helyett inkább vettem a fáradságot, és visszaraktam mindent amit tudtam, és az eredmény elégedettséggel tölt el.

Szóval szerintem aki most abbahagyja vagy elköltözik, az eleve ezt akarta, csak nem volt hozzá elég bátorsága, és most ez az alkalom adott neki egy jó apropót, egy indokot  és egy magyarázatot arra, hogy miért teszi meg.

Csak nekem tűnik úgy, hogy sokkal komolyabb hangja van, mint amit kinéznél belőle ránézésre? Amúgy mit tippeltek hány éves?

Ma megnéztük Woody Allen legújabb filmjét, mely a címhez hűen Párizsban játszódik. Mondhatnám azt, hogy aki járt már Párizsban, az azért, aki meg nem az pedig azért nézze meg, de ez elég közhelyes. Azonban, ha jártál már ott, akkor sok olyan helyet láthatsz egyből a film elején, ami nosztalgikus hangulatba tud hozni.

A filmre végig jellemző egy humoros szemlélet, illetve egyféle romantika, amit maga Párizs áraszt magából. Főhősünk az író úgy véli, hogy Párizs maga volt a világ közepe a a '20-as években, és sóvárogva gondol vissza azokra az évekre, míg nem egy este... Úgy véli, hogy nem abban a korban él, ahol neki igazából kellene, ahol ő igazán jól érezné magát, a jelen nem az ő világa. Menyasszonyával közös programjai nem vonzzák őt, mondhatni tehernek érzi, a nő barátaival együtt. A Párizsban töltött idő alatt azonban megérti, hogy a múltra való nosztalgikus visszatekintés csupán addig tölti el az embert vággyal, amíg azt körüllengi a misztikus félhomály, és igazán élni csak a jelenben lehet.

A film igazán jó, nekem kifejezetten tetszett, de azért annak aki meg szeretné nézni ajánlom, hogy egy kicsit hozza magát képbe a 20. század első felének ismert művészeit illetően.

http://26.media.tumblr.com/tumblr_lpxtcp38wH1qbolt5o1_500.jpg

Idén ősszel valamiért ellenállhatatlan vágyat érzek az iránt, hogy rugdossam a falevelet, főleg ha sok van belőle egy csomóban. Nem tudom miért érzem a késztetést magamban:) De olyan szintet öltött ez, hogy már a páromnak is feltűnt, és múltkor direkt kerülő útra vitt, hogy legyen hol falevelekben járkálnom:)

Megváltozhat-e egy ember csak azért mert valaki azt akarja tőle? Ha igen akkor az a változás valódi, vagy csak a külvilágnak szól? Ha csak a külvilágnak szól, akkor az nem hazugság? Elvárhatja-e tőlünk bárki azt, hogy hazugságban éljünk csak azért hogy neki vagy valakinek jobban tessünk?

Lehet nem kéne ennyit tévét néznem, ha ilyen kérdéseken kezdek el gondolkodni.

A válaszom az, hogy igen, az ember változhat, valamennyit változik is az évek alatt, de bizonyos alapdolgokban nem változik, és szerintem nem is elvárható tőle, hogy meghazudtolja saját magát. Nem várható el, hogy a nap 24 órájában másoknak tetsző képet fessünk magunkról, ha valójában nem vagyunk olyanok. Nem mondom azt, hogy öntörvényűnek kell lenni, és azt sem, hogy úgy kell hajlongani, mint nád a szélben, valahol a kettő között kell megtalálni saját utunk, nem szabad meghasonulni.

Ha valaki ennél bővebb, és magvas gondolatokat várt volna válasz gyanánt, az nem jó helyen keresgél, de ezekre a kérdésekre véleményem szerint belülről érkeznek a válaszok, és nem kívülről kell őket beszerezni.