Az nem elég, ha csak én akarom, a másiknak is akarnia kell.
Legyen szó akár barátságról, akár másról, az ahova legalább két ember kell csak akkor működőképes, ha minden fél akarja azt. Persze egyedül is juthat előre az ember, csak akkor számolnia kell a magánnyal, és nagyon kevés olyan ember van, akinél ez ne jelentene előbb vagy utóbb problémát.
Székely vagyok, s magyar, vagy csak székely s nem magyar?
Ez csak úgy eszembe jutott, egyáltalán nem tudom, hogy ezt hallottam-e valahol, vagy saját kútfőből származik. Én biztos, hogy ez is vagyok, meg az is, az őseim közt mindkettő van számos másik nációval együtt, valójában ettől vagyok igazi magyar.
A kérdést nem is annyira a soron következő népszámlálás kapcsát tenném fel, hanem egy olyan vetületben, hogy vajon tényleg minket választanának az Erdélyben élő emberek, ha szabadon eldönthetnék, hogy hová szeretnének tartozni? Nem lehet, hogy függetlenek akarnának inkább lenni, és létrehoznák a "Kelet Svájcát", ahogy időről időre Erdélyt hívni szokták? Hiszen már nagyon nagyon rég óta vegyes ott a lakosság, már a török idők előtt is szülővárosomban több különböző nemzet tagjai éltek együtt. Szóval biztos, hogy valakit választanának, és nem lennének inkább a saját maguk urai? Mert valószínű akkor tudnák a leginkább az egyenjogúságot biztosítani maguknak, és nagyjából csak saját magukban nem csalódtak még.
Megfigyeltétek, hogy a filmek felének ma is ez a központi témája? Egy meg nem unhatatlan téma, jön a jóképű gazdag herceg, akitől mindenki elalél, persze csak a főhősnőnk ellenáll neki egy darabig. Mivel a hercegek manapság már egy kihaló faj, és a nagyfokú "beltenyészet" miatt ritkán jóképűek, meg elég sok elvárásnak kell megfelelni oldalukon, így lecserélték őket sztárokra, de a sztori lényege megmaradt. Nem tudom mi benne annyira vonzó, habár biztos jól esne nekem is, ha valami jóképű híresség csapná a szelet:)például Fenyő Iván.
De mondjuk két átlagos ember szerelme sokkal kellemesebb, habár valószínű nem annyira izgalmas:)
A másik amelyet előszeretettel gondolnak az itteniek, a mellett, hogy a határon túl senki nem beszél magyarul, mint azt korábban írtam, hogy mindenki ért, és csak azért nem válaszol, hogy szemétkedjen. Ez is izgalmas feltételezés, és nevetséges is. Erre is hallottam már megerősítő történetet: annak idején a határőrök nyilván mindent értettek, csak direkt nem voltak hajlandóak válaszolni. Hát nem pont így van, hiszen annak idején az volt a szokás, hogy a magyar katonákat a szovjet és bolgár határra tették Romániában, hogy nehogy át akarjanak szökni Magyarországra, és a magyar határra pedig moldovai és havasalföldi románokat tettek, akik tényleg nem tudtak magyarul, no meg ugye ők nem ismertek erre senkit, így sokkal kevésbé eset nehezükre, ha lőni kellett esetleg.
Annak idején nagyon sokan azért keltek útra, és hagyták el szülőhazájukat, hogy gyermekeiket ne tegyék ki annak a nehéz sorsnak amiben ők éltek. Nehéz sors alatt egyrészt a szocialista hiánygazdaságot értem, másrészt azt, hogy ha beléjük akartak kötni, megbántani őket, akkor hontalannak nevezték őket. Átköltöztek, egyesek csak az anyaországba, mások úgy vélték, ha már mennek, akkor messzire mennek, így gyakorlatilag szinte az egész világon laknak erdélyiek. Míg nyugaton tényleg "idegenek", habár ott ezt nem igazán vetik a szemükre, addig azt gondolná az ember, hogy itthon befogadó környezet várja a magyarokat, de ez csak részben van így, hiszen itt meg azt vágják a fejükhöz, hogy románok. Érdekes, hogy míg az első mindenkit felháborít, addig a másodikat ugyanazok az emberek alkalmazzák.
Egyébként a határon túl annak idején nem volt jellemző az a dögöljön meg a szomszéd tehene is mentalitás, ami az itteniek sajátja, ott sokkal összetartóbbak voltak az emberek. Sajnos azonban kicsit már őket is megmérgezte az irigy hozzáállás.
Egyébként kíváncsi lennék, ha a népszámláláskor tovább lenne bontva az, hogy magyar, akkor melyik csoport mekkora létszámot érne el.
Tegnap volt ez az új ünnepnap, új, mert csak tavaly jelölték ki ünnepnapnak a trianoni békeszerződés emlékére. Az ünnepnap kiírása mellett azt is elhatározták, hogy a hazai diákok ne csak a mai ország területét ismerjék meg, hanem jussanak el a határon túli részekre is, és kapjanak egy kis ízelítőt az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy éppen vajdasági kultúrából, s lehetőséget kapjanak az ottani magyarokkal való találkozásra, ezáltal erősítve az összetartozás tudatát. Úgy vélem erre igen nagy szükségünk van, hiszen jelenleg igen kaotikus elképzelésekkel rendelkeznek a magyarországiak.
Mit értek az alatt, hogy kaotikus? Hát egyrészt tudják azt, hogy sokkal nagyobb volt az ország, azt is tudják, hogy az elcsatolt részeken is élnek magyarok, de azt már nem feltételezik, hogy ők is beszélnek magyarul, és magyarnak érzik, vallják magukat. Gondolom most vannak olyanok, akik felhúzzák a szemöldöküket, hogy ez mekkora hülyeség, pedig nem akkora, mint azt gondolnánk. Saját tapasztalatom, hogy megkérdezték tőlem, hogy honnan tudok ilyen jól magyarul? Nehéz volt megtanulni? Hiszen az addig rendben van, megvan a történelemből, hogy a csúnya nagyhatalmak elcsatolták azokat a területeket, meg ott élnek magyarok is, de valahogy mégis az erdélyi lakosok azok románok, a felvidékiek szlovákok, a kárpátaljaiak ukránok, a vajdaságiak meg szerbek. Nem tudom mi lehet az ilyen emberek agyában, gondolom feltételezik, hogy a sok gonosz román csak azért tanult meg ilyen jól magyarul, hogy elvegyék a munkájukat, vagy könnyebben kapjanak segélyt.
Mondok egy másik példát: ugye ott vannak a tehetségkutatók, melyeket minden alkalommal magyarok nyertek meg, csak nem minden esetben "egyes" magyarok, volt amikor "kettesek". Ki hinné, hogy vannak "kettes" magyarok is? Hogy nem minden magyar egyformán magyar? Én magamtól nem, ebben a formában pedig semmiképpen sem érzem azt, hogy különbséget kéne tenni.
Kik voltak a kettes magyarok? Hát Karamel, Ruzsa Magdi, Király Viktor, Tolvaj Reni, és mostmár ezt a sort erősíti László Attila is. Mert jó tényleg magyarok ők is, csak nem olyanok, hangzott a válasz egy beszélgetés során, amikor értetlenül visszakérdeztem. Ők azok a magyarok, akik elveszik a magyarok munkáját, boldogulási lehetőségét a magyaroktól. Ha ez így nem is lett kimondva, de azért mégis ezt lehetett mögé érteni. Nem az a baj, hogy tehetségesek, inkább csak az, hogy itt akarnak boldogulni. Milyen fura, hogy úgy érzik egyesek, hogy legfőbb ellenségük pont a magyarok, vajon mi lehet ennek az oka fukarság, irigység vagy valami más?
Egyébként azt beszéltük, hogy valószínű azért tud nyerni a határon túli, mert az ottaniak szívügyüknek érzik azt, hogy szavazzanak, az itteniek viszont kevésbé érzékenyek már erre.
Éppen fizettem a pénztárnál, amikor hallottuk az épület tetejére eső jégdarabokat, a pénztáros azt ajánlotta, hogy üljek le nyugodtan az étkező részen, ott kilátok, hogy mennyire szakad az eső, és ne menjek ki inkább. Közben azon töprengett, hogy vajon mi lehet a kocsijával a parkolóban. Elmentem a kijáratig, és néztem, hogy elindul-e a busz (hát igen, nekem nincs kocsim), vagy azért sikerül elérni. Mivel nagyon szakadt az eső és még mindig jég is esett, így amikor láttam, hogy elindul a busz lemondóan álldogáltam, de a buszvezető rendes volt, és a bejárathoz kanyarodott, így fel tudtam rá szállni. Ennek ellenére eláztam eléggé, ugyanis az előttem lévő nő nagyon ügyesen a nyitott ernyőjével beakadt a busz ajtajába, így ő már bent volt, de én még kint az esőn. Igaz csak néhány másodperc volt az egész, de annyira esett, hogy így is eláztam eléggé. Kikanyarodtunk, néztem is, hogy jé nem is látunk semeddig sem, amikor a sofőr letörölte az ablakot, és lehetett látni is valamennyit. A kocsit eltüntek az útról, mindenki lehúzódott, valami fedezéket keresve a fák alatt. Még vagy 5 percig szakadt, de mire ide értünk, ahol én leszálltam, már csak éppen szemerkélt. Mondjuk ennek ellenére megvolt a nem tervezett hajmosás, kellett nekem elmenni boltba kenyeret meg fagyit venni... mondjuk ahogy az lenni szokott persze ennél jóval több mindent sikerült összeszednem, persze csupa olyan dolgot, ami amúgy is kell, csak nem volt eszembe, vagy nasi...
És már süt is a nap...
Ma sikerült nagyon eredeti módon leennem magam. Reggel ettem egy nagy islert, melyből a lekvár egy csöppje befolyt a mellkasomra, úgy, hogy a felette lévő ingen nyoma sem látszik, hogy ráesett volna bármi is. Nem tudom, hogy sikerült oda beessen, elvégre nincsenek nagy mellem és mély dekoltázsom, és még az ing gombjai se voltak kigombolva. A legjobb, hogy észre se vettem egészen délutánig, amíg hazaérve át nem öltöztem.
Az annyira kellemes, amikor állunk sorban vagy 5-en is a piacon, és az eladó fogja magát és a cigiét szívva beszélget a standjára éppen pakoló munkással. Az, hogy váltanak néhány szót, megmutatja mit hová tegyen a munkás abszolút nem lenne probléma, de amikor a vevőknek háttal, azokra mégcsak fittyet sem hányva álldogál és beszélget, akkor úgy gondolom nem érdemli meg, hogy kivárjam a sort, és neki adjam a pénzem.
Mondjuk azért az is eléggé kiábrándító, ha a gyümölcsök felett cigizik az eladó, mert én nem kérem, hogy füsttel tartósítsák az árut. Csodálkozom, hogy hogy nem tiltották még meg a csarnokban a dohányzást.
Láttam egy nőt, akin olyan ruha volt, hogy akkor sem lehetett volna többet látni belőle, ha nincs rajta semmi. Tök fölöslegesen öltözött fel. Habár lehet csak azért ez a véleményem, mert a lépcső tetején voltam. A férfiak szemérmesebbek...
